Úgy, ahogy szinte születésemtől tapasztalom, milyen a “tanuló” (vagy emlékező) szerepében lenni,  úgy most emellett azt is megélem, hogy milyen gyakorlatba helyezni mindazt a tudást, amit, a Jóga, az Ayurvéda, a Tao, a mediáció, a Reiki, a management, az NLP,  a Transzformáció társasjáték, a facilitátor, a coaching és a mentoring képzés és tanítás adott és ad is még a mai napig. Az életben megtanult leckékről nem is beszélve.

Sokféle vallást, tanítást, nézetet és módszert tanulmányoztam az elmúlt 15 éveben. Mindegyikben találtam valami olyat, amivel könnyen tudtam azonosulni, és olyat is, amivel már kevésbé. Egy közös pont, viszont feltűnt, ami mindegyikben megjelenik. A hit és annak ereje.
Így alakult az, hogy – egyetlen egy valláshoz sem szorosan kapcsolódva – én magában a hitben hiszek. Sőt, ezen tovább lépve, ma már csak TUDOK. 

Nem kifejezetten kedvelem a “cimkézést”. Úgy gondolom, határt szab. “Jó” vagy “rossz”. “Hasznos” vagy “haszontalan”. A viszonylagosság világában élünk, ahol mi magunk hozzuk létre és alakítjuk értékrendünket. Annyira próbálunk belekapaszkodni bizonyos tulajdonságainkba és szokásainkba, felruházva magunkat a társadalom által talán könnyebben elfogadottnak hitt mintákkal, hogy közben elszalasztjuk megtapasztalni, hogy kik is lehetünk, illetve vagyunk valójában.

Hiszem és tudom, hogy mindenkiben ott van az a belső Mester, a legmagasabb potencia, a guru, aki csak arra vár, hogy az évek alatt eltanult, megtanult és átvett mintákat, amik már nem szolgálnak minket tovább leoldozzuk, és szabaddá tegyük magunkat önmagunk korlátaitól.

Én magam is megjártam a poklot és nem félek végigmenni veled rajta újra, ha kell.

A történet többi része ⇓

Mindenkinek megvan a maga története ebben az életben. Íme hát az enyém, ahogy én láttam akkor és látom most.

Diszlexiával küzdő, kissé hiperaktív, örökösen mérges, türelmetlen és depressziós gyerek voltam. Nagyon nehezen bírtam az óvodai és az iskolai kötöttségeket. 10 éves koromtól kezdve egyik gyermekpszichiátertől a másikig küldözgettek. Nem igazán tudtak mit kezdeni velem. Talán azért, mert én sem tudtam mit kezdeni magammal. Nem értettem, mi a gond velem. Pszichiátriára be és ki. Gyógyszerekkel próbálták meg kezelni a helyzetet, ami csak még mélyebbre vitt. Lelassított talán egy kis időre, amíg ki voltam ütve, de a felszín alatt tomboltam. Nem akartam élni. Fájt a létezés.
Így ment ez körülbelül 18 éves koromig. Annyit tudtam, hogy nincs ez így rendben.
Bántottam önmagamat és így másokat is. Mindenkit magam körül. Főként a hozzám legközelebb állókat.

Aztán egy este, egyik nagyon kedves barátommal beszéltünk telefonon, aki megkérdezte:
– Petra, mit gondolsz, miért vagy depressziós?
– Honnan tudjam?! Biztos örököltem. – válaszoltam türelmetlenül, csak úgy odavetve a szavakat.
– Nem, nem azért – mondta türelmesen.
– Na, akkor mondd meg nekem, te okostojás, miért vagyok depressziós?
– Mert az akarsz lenni – hangzott a válasz kedves egyszerűséggel.
Csend. Aztán jött a vihar. Fejéhez vágva mindent, ami csak az eszembe jutott, elküldtem melegebb éghajlatra, majd lecsaptam a telefont. Az ominózus telefonbeszélgetés után elmentem venni egy zuhanyt. Ott álltam, puffogtam magamban, hogy mégis mi a fenét gondol ez a csávó magáról. Méghogy azért vagyok depressziós, mert az akarok lenni. Pff, mert az akarok lenni… Mert az akarok lenni?
Basszus, mert az akarok lenni!
Mintha a villanyt kapcsolták volna fel. Csak meredten bámultam magam elé, és ízlelgettem azt a vadonatúj érzést, érzékelését a világnak, ami addig teljesen feledésbe merült.
A fürdőből kisétálva nagy szemekkel néztem körül és fejemben csak egy mondat körözött. “Mert az akarok lenni…” M-i a f-e-n-e?! Anyu odajött, megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Értetlen, kissé megszeppent fejjel néztem rá és bólintottam. – Minden.

Azóta sok év eltelt. Tele sírással, tanulással, emlékezéssel, gyakorlással és főként kitartással.
Volt időszak, amikor azt hittem eszemet vesztem, és, hogy valami nagy baj van velem. Az egész hitrendszerem, amit addig eltanultam, megtanultam és ami szerint éltem, megdőlni látszott. Nem tudtam, hogy mi vár rám “a másik oldalon” és egyszerűen csak féltem.

Mindenkinek megvan a maga “démona” (függőség, fóbia vagy egy-egy gondolatminta formájában). Egyes “démonok” eltűnnek úgy, hogy néha észre sem vesszük, hogy már nincsenek velünk. Mások még fel-fel ütik a fejüket. A kérdés, hogy mit kezdünk velük, amikor esetleg “megjelennek”!
[/expand]

 

Jelenleg egyéni, családi és párkapcsolati konzultációt, csoportfoglalkozást és workshopokat tartok Cambridgeben, Budapesten és Pécsett.

Szolgáltatások: Ayurvédikus jóga Indiai Ayurvédikus masszázs Svédmasszázs Ayurvédikus mentor Transzformáció társasjáték® facilitáció Önismereti mentorálás   Holistic Life Coaching Párkapcsolati coaching