Amit néhányan már tudtok, hogy az utóbbi években beleálltam abba, amit hivatásomnak érzek. Kizárólag olyan dolgokkal foglalkozom, amit szívből szeretek. Így alakult meg az Inner Arcanum Életmód Központ is, de ennek a posztnak most nem ez a lényege.
Ugyebár MINDENKINEK MEGVAN A „MAGA TÖRTÉNETE” ebben az életben.
ÍME hát AZ ENYÉM, ahogy én láttam akkor és látom most.
Ugyebár MINDENKINEK MEGVAN A „MAGA TÖRTÉNETE” ebben az életben.
ÍME hát AZ ENYÉM, ahogy én láttam akkor és látom most.
Diszlexiával küzdő, kissé hiperaktív, örökösen mérges, türelmetlen és depressziós gyerek voltam. Nagyon nehezen bírtam az óvodai és az iskolai kötöttségeket. 10 éves koromtól kezdve egyik gyermekpszichiátertől a másikig küldözgettek. Nem igazán tudtak mit kezdeni velem. Talán azért, mert én sem tudtam mit kezdeni magammal. Nem értettem, mi a gond velem. Pszichiátriára be és ki. Gyógyszerekkel próbálták meg kezelni a helyzetet, ami csak még mélyebbre vitt. Lelassított talán egy kis időre, amíg ki voltam ütve, de a felszín alatt tomboltam. Nem akartam élni. Fájt a létezés.
Így ment ez körülbelül 18 éves koromig. Annyit tudtam, hogy nincs ez így rendben.
Bántottam önmagamat és így másokat is. Mindenkit magam körül. Főként a hozzám legközelebb állókat.
Így ment ez körülbelül 18 éves koromig. Annyit tudtam, hogy nincs ez így rendben.
Bántottam önmagamat és így másokat is. Mindenkit magam körül. Főként a hozzám legközelebb állókat.
Aztán egy este, egyik nagyon kedves barátommal beszéltünk telefonon, aki megkérdezte:
– Petra, mit gondolsz, miért vagy depressziós?
– Honnan tudjam?! Biztos örököltem. – válaszoltam türelmetlenül, csak úgy odavetve a szavakat.
– Nem, nem azért – mondta türelmesen.
– Na, akkor mondd meg nekem, te okostojás, miért vagyok depressziós?
– Mert az akarsz lenni – hangzott a válasz kedves egyszerűséggel.
Csend. Aztán jött a vihar. Fejéhez vágva mindent, ami csak az eszembe jutott, elküldtem melegebb éghajlatra, majd lecsaptam a telefont. Az ominózus telefonbeszélgetés után elmentem venni egy zuhanyt. Ott álltam, hangosan puffogtam magamban, hogy mégis mi a fenét gondol ez a csávó magáról. Méghogy azért vagyok depressziós, mert az akarok lenni. Pff, mert az akarok lenni… Mert az akarok lenni?
Basszus, mert az akarok lenni!
Mintha a villanyt kapcsolták volna fel. Csak meredten bámultam magam elé, és ízlelgettem azt a vadonatúj érzést, érzékelését a világnak, ami addig teljesen feledésbe merült.
A fürdőből kisétálva nagy szemekkel néztem körül és fejemben csak egy mondat körözött. “Mert az akarok lenni…” M-i a f-e-n-e?!
Anyu odajött és megkérdezte minden rendben van-e.
Értetlen, kissé megszeppent fejjel néztem rá bólintottam. – Minden. – mondtam tágra nyílt szemekkel, somolyogva.
Akkor láttam először tisztán. Akkor vált vilàgossà, hogy ki a gondolkodó és ki a megfigyelő.
– Petra, mit gondolsz, miért vagy depressziós?
– Honnan tudjam?! Biztos örököltem. – válaszoltam türelmetlenül, csak úgy odavetve a szavakat.
– Nem, nem azért – mondta türelmesen.
– Na, akkor mondd meg nekem, te okostojás, miért vagyok depressziós?
– Mert az akarsz lenni – hangzott a válasz kedves egyszerűséggel.
Csend. Aztán jött a vihar. Fejéhez vágva mindent, ami csak az eszembe jutott, elküldtem melegebb éghajlatra, majd lecsaptam a telefont. Az ominózus telefonbeszélgetés után elmentem venni egy zuhanyt. Ott álltam, hangosan puffogtam magamban, hogy mégis mi a fenét gondol ez a csávó magáról. Méghogy azért vagyok depressziós, mert az akarok lenni. Pff, mert az akarok lenni… Mert az akarok lenni?
Basszus, mert az akarok lenni!
Mintha a villanyt kapcsolták volna fel. Csak meredten bámultam magam elé, és ízlelgettem azt a vadonatúj érzést, érzékelését a világnak, ami addig teljesen feledésbe merült.
A fürdőből kisétálva nagy szemekkel néztem körül és fejemben csak egy mondat körözött. “Mert az akarok lenni…” M-i a f-e-n-e?!
Anyu odajött és megkérdezte minden rendben van-e.
Értetlen, kissé megszeppent fejjel néztem rá bólintottam. – Minden. – mondtam tágra nyílt szemekkel, somolyogva.
Akkor láttam először tisztán. Akkor vált vilàgossà, hogy ki a gondolkodó és ki a megfigyelő.
Azóta sok év eltelt. Tele sírással, tanulással, emlékezéssel, gyakorlással és főként kitartással.
Volt időszak, amikor azt hittem eszemet vesztem és, hogy valami nagy baj van velem. Az egész hitrendszerem, amit addig eltanultam, megtanultam és ami szerint éltem, megdőlni látszott. Nem tudtam, hogy mi vár rám “a másik oldalon”.
Most már tudom.
Mindenkinek megvan a maga “démona” (függőség, pánikbetegség, fóbia vagy egy-egy gondolatminta formájában). Egyes “démonok” eltűnnek úgy, hogy néha észre sem vesszük, hogy már nincsenek velünk. Mások még fel-fel ütik a fejüket. A kérdés, hogy mit kezdünk velük, amikor esetleg “megjelennek”!
Volt időszak, amikor azt hittem eszemet vesztem és, hogy valami nagy baj van velem. Az egész hitrendszerem, amit addig eltanultam, megtanultam és ami szerint éltem, megdőlni látszott. Nem tudtam, hogy mi vár rám “a másik oldalon”.
Most már tudom.
Mindenkinek megvan a maga “démona” (függőség, pánikbetegség, fóbia vagy egy-egy gondolatminta formájában). Egyes “démonok” eltűnnek úgy, hogy néha észre sem vesszük, hogy már nincsenek velünk. Mások még fel-fel ütik a fejüket. A kérdés, hogy mit kezdünk velük, amikor esetleg “megjelennek”!
Én magam is megjártam a poklot és nem félek végigmenni Veled rajta újra, ha kell.
Remélem ez a történet így vagy úgy, de hozzájárulás lesz az Te életedhez. ❤️
Ölelés,
Petra
Petra